Hannibal: Rome vs. Carthage

Wargame-ekről röviden sorozat – 2. rész

A wargame-ekről szóló sorozatom második részében a „kártyavezérelt” játékok (card-driven wargames) szerintem legjobban sikerült darabját, a klasszikus Hannibalt fogom bemutatni. Előtte azonban egy rövid kitérő erejéig tisztázzuk, mit is értünk kártyavezérelt játékon.

A kártyavezérlés tulajdonképpen egy rendkívül elegáns és – legalábbis wargame-ek esetében – gyakran alkalmazott mechanizmus, amelyet Mark Herman talált ki az amerikai függetlenségi háborúról szóló We the People című játékában. Herman egy olyan játékmechanizmust keresett, amellyel egyszerűen szimulálhatja azt, hogy a függetlenségi háború nem pusztán egy katonai összecsapás volt, hanem igen kemény politikai küzdelem is az amerikai polgárok szimpátiájának megnyeréséért. Egy olyan mechanizmust, amellyel a játékosnak folyton mérlegelnie kell a katonai, illetve a politikai eszközök használata között. Megoldásnak végül az eseménykártyák használata bizonyult, a módszer pedig a játék sikere nyomán széles körben elterjedt. (Egyetlen adat ennek alátámasztására: a kártyavezérelt játékokat összegyűjtő geeklista jelenleg 46 játéknál tart; ezek jelentős része a Hannibal kiadója, az amerikai GMT Games nevéhez fűződik.) Persze ezek a játékok sem egyformák: van közöttük kőkemény, 10 órás háborúszimuláció (pl. Paths of Glory), és absztraktabb, inkább politikai jellegű játék is (pl. a Tabula magazinban is ismertetett Twilight Struggle).

Hannibal: Rome vs. Carthage

Hannibal: Rome vs. Carthage

A II. pun háborút feldolgozó Hannibal című játék a skála könnyebbik felén helyezkedik el. A szabálykönyve 15 oldal, a játék kb. 3-4 óra alatt le tud menni. Nekem a személyes kedvenceim közé tartozik, mégpedig a változatossága miatt (az eseményeknek köszönhetően bármikor történhet valami váratlan, és mindegyik játszma különbözik az előzőktől), meg azért, mert a szabályai viszonylag könnyen érthetőek és mégis hitelesen mutatják be az ókori háborúkat.

A játék lelke tehát a 64 lapból álló stratégiakártya-pakli. A fordulók elején a játékosok ebből húznak 8 vagy 9 kártyát, és ha rájuk kerül a sor, egy kártya kijátszásával kezdik meg a lépésüket. De mit is tartalmaz egy ilyen kártya? Lássunk egy példát, és nézzük meg az African Reinforcements nevű kártyát!

Az African Reinforcements kártya

Az African Reinforcements nevű kártya

Ezt a kártyát kétféle dologra használhatja a játékos: vagy kap 2 akciópontot (a sarokban látható szám), vagy pedig nem kap akciópontot, de megtörténik a kártyán szereplő esemény, azaz Afrikából utánpótlás érkezik, és a punokat irányító játékos feltehet két elefánt egységet. Mint látható, ez az esemény a punoknak kedvez (erre utal a számkorong kék színe), de a pakliban majdnem ugyanannyi esemény van, amely a rómaiaknak előnyös.

Ezzel egyből ki is derült a különbség a kártyavezérelt, illetve a kártyákat használó, de nem ebbe a csoportba tartozó játékok között. A kártyavezérlésnek ugyanis az a lényege, hogy minden egyes kártya legalább kétféle módon használható: akciópontok szerzésére, illetve egy vagy több eseményre. Mivel a játékosok semmilyen más módon nem kapnak akciópontot a játékban, ezért valóban igaz, hogy minden cselekedetük az általuk kijátszott kártyáktól függ. Persze azonnal felmerülhet ellenvetésként, hogy ezzel aránytalan szerep jut a szerencsének, de ez nem így van, mégpedig éppen azért, mert minden kártya több dologra is alkalmas. Ha pl. a római játékos szerencsétlen módon csupa pun eseményt húzott, nem kell kétségbe esnie, mert a kártyákat felhasználhatja akciópontokért is. Minél előnyösebb, nagyobb hatású egy esemény, annál több pontot is ér. A játékosnak tehát minden kártya kijátszásakor meg kell fontolnia: vajon melyik hatásra van inkább szüksége az adott pillanatban. (Pl. a fenti kártyánál: inkább az akciópontok kellenek-e, vagy pedig a plusz seregek.) Az eseménykártyák további előnye, hogy rengeteg speciális esemény elhelyezhető rajtuk, amelyek így nem terhelik a szabálykönyvet, hiszen a rájuk vonatkozó összes külön szabály a kártyán szerepel.

A játéktábla

A játéktábla

Mielőtt rátérnénk arra, hogy mire valók az akciópontok, előbb lássuk a játék egyéb alkotóelemeit. Először is van egy térkép, amely a hadszínteret (a Földközi-tenger nyugati medencéjét) ábrázolja, a nagyobb régiókat (Hispánia, Itália, Afrika) külön színnel jelölve. A térképen bejelölték a fontosabb városokat is, ezeket utak kötik össze, rajtuk lépkednek a seregek. Minden város esetében befolyásjelző mutatja, az adott hely Karthágóhoz vagy Rómához hű-e. A játékban ugyanis nem elég a csatamezőn győzedelmeskednünk, figyelemmel kell lennünk a politikai viszonyokra is, különben könnyen a játék névadójának sorsára jutunk, aki ugyan az utolsó kivételével minden csatájában győzött, ám a háborút mégiscsak az okosabban politizáló rómaiak nyerték meg.

Magukat a seregeket az egységek és a hadvezérek alkotják. Az egységek mind egyformák, gyakorlatilag csak számok (illetve a punoknak van egy speciális egységük, az elefánt). Az igazi érdekességet a hadvezérek jelentik, ezeket a jelzőket kis talpakban a táblára állítjuk, az általuk irányított egységekre. Minden egyes hadvezérnek van neve, számok jelölik a képességeit, illetve gyakran speciális jellemzői is vannak (mondanunk sem kell, hogy mindegyik esetben a korhűségre törekedtek).

Titus Longus

Titus Longus

A bal oldali képen Titus Longus római hadvezér látható Rómában. Longus egy nem túl tehetséges parancsnok. Stratégia értéke 2-es, ami azt jelenti, hogy ha a játékos mozogni akar vele, akkor minimum egy 2 akciópont értékű kártyát kell kijátszania (tehát minél magasabb a stratégia érték, annál ritkábban tud aktiválódni az illető hadvezér). Taktika értéke 1-es, azaz csatában ennyit ad a katonák harcerejéhez (ez a legalacsonyabb érték).

A hadvezérek között megtalálható a háború összes fontos szereplője Fabius Maximustól Scipio Africanuson át Hannibálig és fivéreiig. Külön jópofaság a játékban, hogy mivel Róma akkoriban köztársaság volt, minden fordulóban „választás” van, ennek során a római játékosnak le kell vennie a hadvezéreit, majd véletlenszerűen húznia kell kettőt az összes vezér közül. Abban az évben ők lesznek a consulok, és – a demokrácia szabályainak megfelelően – semmi sem garantálja, hogy a legrátermettebb hadvezérek kerülnek a seregek élére. („A fenébe, Marcellust leszavazták. Ki lesz az utódja? Longus, hát persze. Na ennyit az idei hadjáratról.”)

Visszatérve az akciópontokra: ha ezt választja a játékos, akkor döntenie kell, mire költi őket:
1) Aktiválhatja velük az egyik hadvezérét (ha van annyi akciópontja, amennyi a vezér Stratégia értéke), ekkor a vezér és serege léphet és csatázhat.
2) Használhatja politikai befolyás szerzésére, ekkor az akciópontokkal egyenlő számú befolyásjelzőt tehet fel semleges városokra.
3) Egy 3-as értékű lapját eldobva feltehet egy újabb egységet (erősítést egyébként csak a forduló elején kapnak a játékosok).

A játéknak van egyfajta területfoglalós jellege, amely az „átlagos” játékosok számára is ismerős lehet. Egy tartományt ugyanis akkor irányít valaki, ha az ott lévő városok több mint felén van saját befolyás-jelzője. A játékot az nyeri meg, akinek a végén több tartomány áll az irányítása alatt. A befolyásért folytatott küzdelem viszont nagyon szépen összekapcsolódik a harci tevékenységekkel. Pl. a játékos akciópontokért átfordíthat ellenséges befolyásjelzőket a saját oldalára, de ehhez legalább egy egységének a városon kell állnia. Ha csatát veszítünk, az elveszített egységek számának felével egyenlő számú jelzőt le kell vennünk a térképről (a városok, meghallván szégyenletes vereségünket, azonnal elpártolnak tőlünk). Ráadásul minden forduló végén azok a befolyásjelzők, amelyeket teljesen körbekerítettek az ellenség jelzői, egyszerűen leesnek a tábláról, ha nincsenek összeköttetésben egy saját hadsereggel, kikötővel vagy nagyvárossal.

A játéknak természetesen központi eleme a csata, amelyet wargame-eknél szokatlan módon nem kockadobással, hanem kártyákkal kell levezetni (ezt a Hannibal még a We the People-ből vette át). Van egy külön 48 lapos csatakártya-pakli, amelyből a csata kezdetekor mindkét félnek bizonyos mennyiségű lapot kell húznia – hogy mennyit, az sok tényezőtől függ: az egységeik számától, a hadvezér Taktika képességétől, a csata helyszínétől (pl. a római játékos automatikusan kap +2 lapot, ha a csata Latium tartományban, azaz Róma közelében folyik). A csatakártyákon különféle hadmozdulatok szerepelnek, pl. támadás a jobbszárnnyal, kettős átkarolás, tartalékok bevetése. Maga a csata elég egyszerű: az egyik játékos kijátszik egy lapot, amire ellenfelének ugyanazzal a lappal kell válaszolnia, különben elveszítette a csatát. Ha van ugyanolyan lapja, akkor dobhat a kockával, hogy hozzá kerül-e a kezdeményezés, azaz ő játszhatja-e ki a következő lapot. Kockát csak itt használunk a játékban, illetve a csata után kockadobás dönti el, hogy mennyi egységet veszített a vesztes fél. (Egyébként ha már a korhűséget említettük: az egyik kockán római, a másikon föníciai/pun számok szerepelnek.)

Csatakártyák

Csatakártyák

A csatakártyák használata kissé erőltetettnek tűnhet, de mégis igen izgalmasan közvetíti egy ókori csata hangulatát, ahol a hadvezérek megpróbálnak egymás lépéseire reagálni. Taktikázásra is lehetőséget ad, pl. az egyes csatakártyák számának ismeretében megpróbálhatjuk kitalálni, mennyi lehet egy adott lapból a másik játékosnál, hogy a megfelelő időben játsszuk ki a miénket. Ennek ellenére a csaták ilyen „játék a játékban”-jellegű megoldását elég sok kritika érte, főleg mert sok időt vesz el fölöslegesen. Emiatt az újabb kártyavezérelt játékok már nem használnak csatakártyákat, és maga Mark Herman is elvetette ezt a We the People újabb kiadásában (Washington’s War).

Külön szépsége a játéknak, hogy a két oldal, bár egyenlő erejű, mégis eltérő képességekkel bír. A rómaiak nagyobb népességük révén több erősítést kapnak, illetve a tengeri fölényüknek köszönhetően szabadon átdobhatják bárhová a seregeiket a Földközi-tengeren át. A punoknak ezzel szemben jobb hadvezéreik vannak (köztük természetesen a legkiválóbb Hannibállal), nem kell bajlódniuk a választásokkal, és az eseménykártyák is kicsit inkább őket favorizálják.

Nos, mint az a fenti rövid leírásból is látszik, a Hannibal nem tartozik a legegyszerűbb játékok közé. Bizony szükség van némi erőfeszítésre, hogy az ember megértse a szabályokat, főleg, ha sem a történelmi kor, sem a háborús téma nem áll közel hozzá. Az eseménykártyák viszonylag jó nyelvtudást igényelnek, és a sok lehetőség közötti választás is riasztó lehet elsőre. Én mégis javaslom, hogy akit nem rettentenek el ezek a hátrányok, próbálja ki a Hannibalt, mert ha sikerül belerázódnia, egy rendkívül változatos és szórakoztató játék élményével lehet gazdagabb.

Kapcsolódó anyagok:

Itt lehet hozzászólni !